Előadások a youtube-on
Előadások kozmológia témában a youtube-on
» Bővebben
Hírek
Örömmel fogadjuk olvasóink, látogatóink véleményét
Felhívás

Egyesületünk ez évben is szívesen fogad kozmológiai, asztroszófiai témájú hozzászólásokat, írásokat

FOTÓALBUM
AMA Képzés 2015
Tükör dalest 2016 április
Kovács Gabival

Rudolf Steiner
Kozmológia

 

 

 

A szellemi világ tényeit más és másféleképpen mondhatjuk el, a legkülönbözőbb oldalakról világíthatjuk meg. Ezért ugyanazon tény fejtegetése néha különbözőképpen hangzik, de éppen ezeknek a különféle megvilágításoknak a révén lehet a szellemi világ tényeit a maguk teljességében a lélek elé tárni. Ezért ma este kicsit másképpen, más megvilágításban mondok el egyet-mást arról, amit a Goetheanumban tartott legutóbbi két előadásomban mondtam el azokról az élményekről, melyeket az ember halála és újjászületése között átél.

Beszéltem arról, hogy közvetlenül a fizikai test leválása után az ember olyan állapotba lép át, ahol már kozmikus élményei vannak. Még magán viseli éterikus organizmusát, de bizonyos fokig már nem érzi magát benne ebben az éterikus organizmusban, hanem úgy érzi, hogy lelkileg kiterjedt a kozmoszba, a kozmosz messzeségeibe. Csakhogy ezekben a kozmikus messzeségekben, melyekbe tudata most kezd kiterjeszkedni, még nem tudja a lényeket és folyamatokat világosan megkülönböztetni. Megvan a kozmikus tudata, de ennek a kozmikus tudatnak még nincs belső világossága. Ez azért is van, mert közvetlenül a halál utáni napokban a tudatot a még meglévő étertest foglalja le. Mindenekelőtt az pusztul el az emberben, ami a fejorganizációhoz van kötve. Nem ironikusan, egészen komolyan mondom, hogy ha, az ember átmegy a halál kapuján, lelki értelemben is legelőször a „fejét“ veszíti el. A fejorganizáció tehát megszűnik működni. A fejorganizáció az, amely a földi létben a gondolkodást közvetíti, amelynek révén az ember földi léte alatt bizonyos fajta tevékenységgel gondolatait megalkotja. Ezt rögtön elveszti az ember, ha a halál kapuján átlép, de a gondolatokat nem veszíti el, a gondolatok megmaradnak. Ezeket bizonyos elevenség hatja át. Tompa, homályos szellemi lényekké lesznek, akik az embert a kozmikus messzeségekbe irányítják. Olyan ez, mintha a gondolatok eloldódtak volna az emberi fejtől és visszavilágítanának a legutóbbi földi életre, melyet az ember éteri organizmusaként él át, de mintha ugyanakkor a világtávlatokba is mutatnának. Az ember még nem tudja, hogy mit akarnak mondani ezek az emberi gondolatok, amelyek mintegy be voltak fogva, bele voltak zárva a fejorganizációba és amelyek most kiszabadultak és kifelé mutatnak a kozmikus távolságokba.

Mikor aztán az étertest a tegnap vázolt okokból és a tegnap vázolt módon feloszlik, úgyhogy a kozmikus tudatot nem köti többé az utolsó földi élethez - bár ez a kötelék, amint ezt szintén vázoltam, más módon továbbra is megmarad - akkor a gondolatok, amelyek elszakadtak a fejorganizációtól, bizonyos fokig világosabbak lesznek és az ember most veszi észre, hogy gondolatai, eszméi, kifelé irányítják a világmindenségbe. Az ember a világmindenségbe olyan módon jut ki, hogy legelőször a Föld növényvilága a közvetítője. Ne értsenek félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy éppen azok a növények segítik útját, melyek azon a helyen borítják a föld talaját, ahol az ember meghalt. Ha szellemi szemmel figyeljük meg a Föld növényzetét, azt látjuk, hogy az, amit a fizikai szem lát, csak egy része a növényvilágnak. Fizikai szemünkkel látjuk a növény szárát, levelét, virágát. De a szellemi tekintet azt is látja, hogy a virágoktól felfelé egy bizonyos asztrális történés, asztrális tevékenység kezdődik. A kozmoszból bizonyos asztralitás árad le a Földre és ebből az asztralitásból spirális képződmények jönnek létre. Ahol a Föld lehetőséget ad arra, hogy növények keletkezzenek, ott ezeknek az asztrális világspirálisoknak az áramlásai növényéletet hívnak elő. Ezek a világspirálisok mindenütt körülveszik a Földet, mindenütt leáramlanak, leragyognak, csillognak, nemcsak ott, ahol növények nőnek. Az ember a sivatagban is meghalhat, akkor is van rá alkalma, hogy a világmindenségbe való kiáradásánál ezeket a növényspirálokat megtalálja. Ezek a növényspirálok alkotják tehát az utat, amelyen az ember a Földről a bolygók szférája felé halad. Az ember úgyszólván a Föld növényvilágának szellemi folytatása révén hagyja el a Föld területét. Egyre tovább és tovább halad. Ezek a spirálok egyre jobban tágulnak, egyre tágabb köröket alkotnak. Ez a szellemi út kifelé a szellemi világ felé. Az ember azonban nem juthatna ki, bizonyos értelemben egyhelyben maradna, ha nem kapná meg a lehetőséget arra, hogy egyfajta negatív súlya legyen. Olyan súlya, amely nem lefelé húzza, hanem felfelé taszítja. Ezt a felfelé taszító negatív súlyt a földben található ásványi képződmények, különösen a fémek szellemi tartalmai, ideái adják. Az ember tehát a növénypályákon halad a kozmikus messzeségek felé és az az erő viszi, amely a Föld fémeiből áramlik a bolygók felé. Minden egyes ásványi képződménynek megvan az a sajátsága, hogy a benne rejlő ideák egyenesen egy meghatározott bolygóhoz visznek. Az embert tehát - mondjuk - az ónfajta ásványok, vagyis azok ideái, egy bizonyos bolygóhoz viszik; az, ami a Földön a vas, vagyis a vas ideája, egy másik bolygóra viszi az embert. Tehát ami a földi létben a fizikai ember környezetéből, mint ásványi és növényi világ belejátszik életébe, annak szellemi tükörképe veszi át a halál után az ember vezetését, sőt kifelé a kozmikus távolságokba. Az embert valóban a Föld ásványvilága és növényvilága viszi bele a bolygómozgásokba, a bolygómozgások egész ritmusába.

Miközben a tudat lassanként az egész bolygószféra fölé kiterjed, úgyhogy az ember lelkének saját benső világában tud a bolygók életéről, az ember áthalad az egész bolygó-szférán. Ha itt a bolygószférában semmi más sem volna, mint a növényi és ásványi lét kiáradása a messzeségekbe, az ember ebben a bolygószférában mindazt átélné, amit az ásványi és növényi birodalom titkaiban átélhet. És ezek a titkok rendkívül sokrétűek, hatalmasak és gazdag tartalmúak. Ne gondolja senki, hogy az az élet, ami itt a lelki-szellemi ember számára elkezdődik mikor fizikai organizmusát elhagyta, valamivel is szegényebb, mint a földi élet, amit napról-napra átélünk. A lelki-szellemi élet sokrétű és egyben fenséges is. Az ember egyetlenegy ásvány titkaiból többet élhet át, mint a földi életben a természet összes birodalmában együttvéve átél. De ebben a szférában, melyen, mint bolygószférán halad át az ember, van még valami más is. Itt vannak a Hold-erők, a szellemi Hold-erők. Itt van a Hold-szféra. Ez hatékonyságában legerősebben az első időkben jelentkezik, s ez az idő éveket tesz ki a halál után, de minél inkább beleéli magát az ember a földöntúli életbe, minél inkább kiterjed kozmikus tudata, a Hold-szféra hatása annál gyengébb lesz. Ha a Hold-szféra nem lenne, az ember kétféle dolgot nem élhetne át a halál után. Az egyik az a lény, akit utolsó földi élete folyamán az ember maga alakított ki azokból az erőkből, melyek földi életének erkölcsi-szellemi értékelését ábrázolják. Az ember kialakított egy szellemi lényt, bizonyos fajta szellemi elemi lényt, melynek tagjai, karjai és általában minden része az ember erkölcsi-szellemi értékének képmása. Úgy is mondhatnám, hogy az asztrális kozmosz szubsztanciáiból kialakított eleven fénykép, amely együtt él a lélekkel. Hangsúlyoznom kell, hogy ez egy élő, reális fénykép, amely megmutatja, hogy milyen emberek is voltunk tulajdonképpen utolsó földi életünkben. Ez a fénykép áll az ember előtt, míg a Hold-szférában van.

Ezen kívül itt a Hold-szférában az ember sokféle elemi lényt is átél, akikről hamarosan észreveszi, hogy bizonyos fajta álomszerű tudatuk van, ami egy világosabb tudattal váltakozik. Azt mondhatnánk, hogy ide-oda lengenek egy tompa, álomszerű tudatállapot és az emberek földi tudatánál világosabb tudatállapot között. Sokan vannak és alakjuk rendkívüli módon különbözik egymástól. Az ember látja, hogy amint álomszerű tudatukat megkapták, lebegnek lefelé a Föld felé, a Hold szellemisége úgyszólván letaszítja őket a Földre, azután újra visszalebegnek. Ezek a Földre alálebegő és ismét visszalebegő, föl-le áramló alakzatok gazdag, sokrétű életet élnek. Az ember lassanként felismeri, hogy a Földön élő állatvilággal állnak kapcsolatban. Ők az állatok úgynevezett csoportlelkei. Ha ezek a csoportlelkek leereszkednek, ez azt jelenti, hogy valamilyen állati forma él lent a Földön. Mikor az ehhez a formához tartozó állatok többsége alszik a Földön, akkor a csoportlélek felemelkedik a magasba. Észrevesszük tehát, hogy az állatvilág olyan kapcsolatban van a kozmosszal, hogy az állati csoportlelkek élettere a Hold-szférában van. Az állatoknak nincs individuális lelkük, hanem egész csoportoknak, pl. az oroszlánoknak, tigriseknek, macskáknak közös csoportlelkük van. Ezek a csoportlelkek létüket a Hold-szférában töltik, föl-le lebegve, és le-  illetve fellebegésükkel hatnak a Hold-szférából az állatok életére.

A világ törvényszerűsége határozza meg, hogy ebben a szférában él, tehát a Hold-szférában, amelyben az állatok csoportlelkei is találhatók, a mi morális-asztrális képmásunk is. Később, mikor az ember kozmikus tudata egyre inkább kitágul a kozmikus messzeségekbe, az ember hátrahagyja a Hold-szférában ezt az eleven fotográfiát, mely megmutatja, hová jutott az ember, mint morális-szellemi lény az utolsó és előbbi földi létei alatt. Ilyen módon, tehát a növényi, ásványi és állati világot átélve jut be az ember a bolygószférába. Az embert eleinte még fogva tartja a Hold-szféra, de lassanként beleéli magát a bolygószférába, átéli a bolygók mozgását. Az ember először a növényi lények pályáján kilép a kozmoszba, útján az ásványiság, nevezetesen a fémszerű lények ideái viszik. Az ember érzi, hogy a növények bizonyos fajtája a földi képmása annak, ami itt, mint egyre jobban és jobban táguló spirál-út elvezet valakit, mondjuk a Jupiterhez. De hogy az embert a Jupiterhez elvezessék, ahhoz az szükséges, hogy az ember a Föld egy bizonyos fémjének és bizonyos ásványainak ideáját elevenen átélje. Mikor valakit a növények útja egy bolygóhoz vezetett - az ember annak a földi ásványiságnak az ideáját, amely kivitte, mindig magával viszi - az ember megérkezik a nevezett bolygóra, s ez az idea, mely egyre elevenebbé válik, most elkezd zengeni a nevezett bolygóban. Így tehát az ember halála után átéli, hogy a növények útja kivezeti a földi szférából és átéli önmagában az ásványi lények benső mivoltát egyre elevenebbé váló ideák formájában. Ezek az ideák szellemi lényekké válnak. S mikor megérkeznek, az egyik eleven idea az egyik bolygónál, a másik a másik bolygónál, úgy érzik magukat, mint hazájukban. Az egyik fajta ásvány a Jupiteren, a másik fajta ásvány a Marson érzi magát otthonosan és így tovább. És az, amit a Földön csak jelentéktelennek láttunk, az most, mikor megérkezett, az illető bolygóban felcsendül és elkezd a legkülönfélébb módon zengeni. Így az ember azt, aminek a Földön csak érzék-szervekkel látható ásványi képmásai vannak, most a bolygók belsejéből hallja megcsendülni és ilyen módon a szférák harmóniájába éli bele magát. Mert a világmindenségben, a kozmoszban, minden belső összefüggésben van egymással. Az, ami itt lenn a Földön növényvilágként a Föld talajából kinő, az képmása annak, ami a Földet mintegy növényi úton a bolygórendszerrel összeköti. Ami a Föld talajában, mint ásvány van jelen, az tulajdonképpen csak jelentéktelen képmása annak, ami mint erő fölfelé hat a növényi utakon, aminek a hazája kint van a bolygókon és ami a bolygókban kozmikus hangot csendít fel, melyek egymással egy nagy világharmóniában kapcsolódnak össze. Az ember tehát, ha itt a Földön például az aranyat látja sajátságos színével felcsillanni, annak a képmását látja, amit ha azon a bizonyos növénypályán felviszünk a Napba, ott egy központi világhangot csendít meg lelkünk számára. Mikor az ember mindezt átélte, akkor nyílik meg a lehetősége arra, hogy a planéták szférája fölé emelkedjen és belépjen az állócsillagok szférájába. De ezt csak akkor tudja megtenni, ha már nem észleli a Hold-szféra benyomásait. Ezeket maga mögött kell, hogy hagyja. Mert azt, amit a fent jelzett módon a planéták szférájában átél, mint a földi ásványok és fémek világának értelmét és, mint a földi növényvilág kifelé vezető pályáit, mindezt a sok nagyszerű élményt megzavarja, elsötétíti bizonyos fokig az, amit az állati csoportlelkekkel kapcsolatban a Hold-szférában átél. Az állati csoportlelkek amellett a harmonikus vertikális mozgásuk mellett, mellyel föl-le ereszkednek, horizontális mozgásokat is végeznek. Ezekben a horizontális mozgásokban az állatvilágban ható diszharmonikus, meghasonlást okozó erők borzalmas ősképei játszódnak le. Félelmetes, vad harcok dúlnak ott az állatvilág csoportlelkei között. A Hold-szférának a bolygószférába való ezen behatása bizonyos fokig feldúlja mindazt, amit egyébként a növényi ős ásványi világ ősképei révén belső nyugalommal és méltósággal, fenséges módon lehetne átélni.

Mikor aztán az ember kiszakítja magát a Hold-szférából, a bolygószféra fölé emelkedik és belép az állócsillagszférába, megmarad egy kozmikus emlékezése a bolygószféra hatalmas, fenséges élményeire, a földi növény- és állatvilág ősképeire. Az állócsillagszférában az ember azon szellemi lények világába lép be, akiknek fizikai, érzékelhető képmásai a csillagok konstellációi. Ezek a konstellációk - ha az ember helyesen érti meg őket - annak a kifejezései, bizonyos fokig azokat az írásjeleket ábrázolják, amelyekből az ember az állócsillagvilágban a szellemi lények sajátságait, tetteit és akarati szándékait átélheti. Most az ember bizonyos mértékig látva éli át azokat a szellemi lényeket, akik nem jelennek meg fizikai testben a Földön, akik éppen csak itt, ebben a szférában élhetők át. És az ember belép ebbe a szférába, hogy itt áthassa saját tudatát - mely már kozmikus tudattá tágult, s a térszemléletből minőségi szemléletbe, az időbeli szemléletből az egyidejűségbe ment át - ezeknek az isteni-szellemi lényeknek a tetteivel. Míg az ember itt a Földön be van zárva bőrébe, s a többi ember rajta kívül él, míg itt a Földön mindannyian egymás mellett vagyunk, addig ebben a csillagszférában nemcsak mint emberi lelkek vagyunk egymásban, hanem kozmikus tudatunk annyira kitágul, hogy az isteni-szellemi világ lényeit is magunkban érezzük. Itt a Földön magunkra azt mondjuk „mi“, önmagára mindenki azt mondja „én“.  Ott kinn, ha az ember azt mondja „én“, azt érti, hogy „ebben az Énemben élem át az isteni-szellemi Hierarchiák világát, amit úgy élek át, mint a saját kozmikus tudattartalmamat.“ Magától értetődik, hogy az ember most egy még hatalmasabb, még tágultabb, még sokrétűbb, még gazdagabb tartalmú és még fenségesebb élményvilágba kerül. És ha az ember tudatára ébred annak, hogy az isteni-szellemi Hierarchiák különböző lényeinek milyen erői játszanak bele az ember lelkiségébe, akkor látja, hogy miközben ezek az erők együttműködnek, kozmikus szándékaik vannak, amelyek mind egy pontra irányulnak. S az ember saját lelki-szellemi tevékenységével bele van szőve az isteni-szellemi hierarchiáknak ezekbe a szándékaiba. Mindaz, amibe az ember bele van szőve, amibe belejátszik a bensőjében érzett és kozmikus tudattal áthatott saját kozmikus tevékenysége is, mindez végül az emberi testi organizmus szellemi csírájának létrehozását célozza. Valóban mély értelmű szó volt az, amit a régi misztériumhelyeken kimondtak, hogy „az ember az istenek temploma“. Mert az emberi testet, mely először fenséges, hatalmas méretekben a szellemi kozmoszból épül fel és csak a Földön húzódik össze és változik meg annyira, hogy rá sem lehet ismerni többé a hatalmas, fenséges ősképre, az isteni-szellemi Hierarchiák együttműködése építi fel magának, hogy ebben az építő munkában célját megtalálja. Az állócsillagvilág élményszférája olyan, hogy a kozmoszt - amelyet ha egy földi pontról nézzük, belülről szemlélünk - mikor ebben a szférában vagyunk, bizonyos fokig kívülről látjuk. Mert amikor az állócsillagszférába belépünk, abban a pillanatban, amikor elszakítottuk magunkat a Hold-szférától, már érezzük is, hogy kint vagyunk a világmindenségben és a kozmoszt tulajdonképpen kívülről szemléljük.

Tegyük fel, hogy a Földön állunk és kitekintünk a kozmosz messzeségeibe. Odakint látjuk a csillagokat, átvándorolunk a bolygószférán, kint vannak az állócsillagok. Itt a Földön a tudatunk egy kis pontba van összehúzódva. Centrálisan tekintünk ki a világmindenségbe. Abban a pillanatban, amikor kiszakítottuk magunkat a Hold-szférából, tudatunkkal az állócsillagszférába érkezünk. De mintegy csak átmegyünk az állócsillagszférán, miközben az az emlékezés vezet bennünket, mely a bolygószféra élményeiből megmaradt, és belépünk a csillagokon túli (vagyis az állatövön túli, ford.) szférába. Ebben a csillagokon túli szférában tulajdonképpen a tér nincs többé, csak kvalitatív különbség. Ha le akarnánk rajzolni azt, ami tulajdonképpen kvalitatív, térbelileg kellene lerajzolnunk, a következőképpen: míg tudatunk a Földön ebben a pontban van összehúzódva mely a mi énünk, a középpontból nézünk kifelé; mikor az állócsillagszférán túlra érkezünk, éppen ellenkezőleg, periférikusan minden pontról befelé tekintünk. Mondjuk, itt van a Kos csillagkép és mi a Földről a Napot a Kos csillagképben látjuk állni, úgy hogy a Nap bizonyos fokig elfedi előlünk a Kos csillagképet. Ha viszont a világtérből nézzük, azt látjuk, hogy a Kos áll a Nap előtt. Azonban a kozmikus tudat szerinti értelemben mást kell érteni azon, ha azt mondjuk, hogy „a Kost a Nap előtt látjuk állni“ mint földi tudattal odatekinteni és azt látni, hogy a Nap a Kos előtt áll. Ugyanígy mindent szellemileg tekintünk már ebben a szférában, kívülről szemléljük a világmindenséget. A fizikai organizmus szellemi csírájának kidolgozása közben tulajdonképpen bennünk vannak az isteni-szellemi lények erői, de úgy, hogy mi magunkat kívül érezzük azon az egész kozmoszon, amit a Földről élünk át, és most kozmikus tudatunkkal az isteni-szellemi lényekkel való együttlétet éljük át. Ha azután visszatekintünk és a csillagképeket mintegy a Nap felett látjuk állni (de mindezt persze nem térbelileg, hanem kvalitatíve) egyszer az egyiket, máskor a másikat, s ezt összekötjük a bolygószférabeli emlékeinkkel arról, hogy a fémek és ásványok, miután a növényi pályákat megtették, a bolygókban megcsendültek, majd átéljük, hogy ez a zengés, mely eleinte kozmikus zeneként hangzott, kozmikus beszéddé, Logosszá vált. Tehát miközben ennek a kozmikus írásnak az egyes jeleit átéljük - a Kos állását a Nap előtt, a Bika állását a Nap előtt és így tovább -, miközben átéljük, hogy miként csengenek bele ebbe az írásba azok a hangok, amelyeket a fémek, a bolygók felcsendülni engedtek: leolvassuk azoknak az isteni-szellemi lényeknek a szándékait, akik között vagyunk. Ez útmutatást nyújt nekünk arra nézve, hogy hogyan kell dolgoznunk földi fizikai organizmusunk szellemi csíráján.

Amíg a Hold-szférában vagyunk, elevenen átéljük földi életünk morális-szellemi fotográfiáját. Elevenen átéljük azt is, ami az állati csoportlelkek között végbemegy, melyek bizonyos fajta démonikus elementáris lények. S most, mikor az Állatöv csillagképeit a Napon innen látjuk állni, most ismerjük fel, hogy mit is láttunk ott. Mert a Hold-szférában látott állati alakokra való emlékezés megmarad bennünk egészen a bolygószférán túlig és felfedezzük, hogy az ott látott állati csoportlelkek mintegy alacsonyabb rendű képmásai, karikatúrái azoknak a fenséges alakoknak, akik most a bolygószférán túl, mint az isteni-szellemi Hierarchiák lényei, kozmikus tudatunkat áthatják. A bolygószférán kívül vannak tehát az isteni-szellemi Hierarchiák és a bolygószférán belül - ameddig azt áthatja az, ami szellemileg a Hold-szférához tartozik - vannak az isteni-szellemi lények karikatúrái az állatok csoportlelkeiben.  Ha karikatúrákról beszélek, ezt nem szabad alacsony értelemben felfogni. Ami az emberi humoros művészi felfogás számára karikatúra, az természetesen valami rendkívül alacsonyrendű az isteni-szellemi lényeknek azzal a nagyszerű karikírozottságával szemben a Hold-szféra világában, amely egyben a földi állatvilág csoportlelkeinek a világa. Annak az élményünknek, amit ebben a szférában élünk át, rendkívül sokat köszönhetünk. Tegyük fel, hogy az ember innen tekint vissza a Hold-szférára. Az állócsillagokon túli szféra lelki-szellemi világának észlelése révén tulajdonképpen ebben a szférában van a tartózkodási helye, itt van mostani tevékenységének területe. Alatta olyanféleképpen, mint amikor az ember egy magas hegyen áll és fent a napsütést, lent pedig a ködöt látja, ennél a kozmikus élménynél is az ember alatt van az egész hullámzó, harcoló, ellentétben és diszharmóniában álló, de harmonikus fel és leszállásban is található állati csoportlélek-szerűség. Mint a köd, mely sokféle formát ölt és ott lent szünet nélkül folytatja gomolygását, olyan benyomást keltenek ezek az állati csoportlelkek is. És miközben az ember a csillagkonstellációkra tekintve meglátja az isteni-szellemi lények szándékait, mialatt az ember leolvassa azt, hogy milyen szándékai vannak az isteni-szellemi lényeknek, miközben az ember kozmikus tudatával megtanulja megérteni, hogy az Istenek templomának, a fizikai test szellemi csírájának milyen titkai vannak, megismeri ezeket a titkokat, amelyek a Földön kívüli és a Holdon kívüli lét tiszta világának felelnek meg, most lenéz és látja mindazt, ami ott az állatvilág szellemiségének szférájában végbemegy. És az ember, miközben olyan élménye van, mintha egy napsütötte hegycsúcsról egy alatta lévő ködfelhő tömegébe tekintene le, ezt az élményt a következő kozmikus gondolatokban fogalmazza meg: Ha ebből az isteni-szellemi világból nem viszel magaddal minden erőt, amivel magad itt áthatottad, akkor a visszafele való leszállásnál nem jutsz át bántódás nélkül az állati csoport-lelkeknek ezen a ködfelhő világán. Ott majd megtalálod előző földi életeid képmását erkölcsi-szellemi értékelésével együtt. Ez ott fog úszni ebben a ködben. Ezt újra fel kell venned. De ott lesznek majd az összes állatok vadul egymásra rohanó csoportlelkei is, ott lesz a vad forgatag. Neked olyan hatalmas erőket kell magaddal vinned az állócsillagszférán túli élményeidből, hogy az állatok csoportlélek-szerűségeinek ezeket az erőit sorsodtól amennyire csak lehetséges, távol tartsd. Máskülönben, mint ahogy a kristályhoz az anyag, úgy fog hozzád kapcsolódni mindaz, amit ezek az állati csoportlelkek a te erkölcsi-szellemi lénymagod felé kozmikusan kiizzadnak. És neked magaddal kell vinned mindazt, amit nem fogsz tudni visszatartani azzal az erővel, amit összegyűjtöttél és mindezt fel kell venned magadba, mint mindenféle hajlamokat és ösztönöket a következő földi életedre.

Az ember azonban csak azokat az erőket fogja tudni átvenni a csillagszférán túlról, melyek befogadására képessé tette magát azzal, hogy kifejlesztette magában a Krisztus iránti hajlandóságot, a golgotai misztériumhoz való kapcsolatot nem a lélek egoisztikus vallási áthatottságával, hanem a valóban vallásos, Pál szavai szerinti értelemben: „Nem én, hanem Krisztus énbennem“. Ez erősíti meg az embert, hogy a csillagszférán túl az isteni-szellemi lényekkel való együttlétében magát azokkal az erőkkel áthassa, amelyek azután az újból lefelé jövetelnél a Hold-szférában azt, amit az embernek, mint sorscsírát magával kell vinnie, távol tartják a diszharmonikus, meghasonlást okozó erőktől, amelyek ott a szellemi állati világban dúlnak és az ember lényének ezt a szellemi-lelki csíráját áthatják.

 

Ha azt akarjuk elmondani, amit az emberi lélek a születés és a halál között él át, mi az amivel egyesül, mit vesz fel képzeteibe, érzéseibe és akarati impulzusaiba, akkor az ember körüli földi világot kell leírnunk. Ha azonban arról akarunk beszélni, amit az ember a halál és egy újabb születés között él át, akkor azt kell leírnunk, hogy ezeknek a Földön található dolgoknak mik az ősképei. Ha azt akarjuk tudni, hogy valójában mik az ásványok, akkor hallani kell azok lényét megcsendülni a bolygókból a halál és az újabb születés közötti életben. Ha azt akarjuk tudni, hogy valójában mik a növények, akkor fel kell mennünk azokon a pályákon, amelyek a növényvilágból kivezetnek a világtérbe és amelyek a növényi képződmények formáiban rajzolódnak ki, annak mivoltát kell tanulmányozni, ami gyenge utánzatban a növényi képződményben nő ki a Föld talajából. Ha a Föld állatvilágát akarjuk tanulmányozni, akkor meg kell ismernünk, hogy mi megy végbe az állatok csoportlelkeinek hullámzásában és összecsapásaiban a Hold-szférában. És ha az ember mindebből kiszakította magát, belépett az állócsillagvilágon túli szférába, akkor ismeri meg az ember tulajdonképpeni titkait. És az ember megtanul visszatekinteni mindarra, amit az ásványiság, a növényiség és az állatiság ősképeinek világában átélt. Az ember kiviszi mindezt a kozmosznak azokra a területeire, amelyekben az ember tulajdonképpeni titkait nemcsak megismeri, hanem elevenen szemlélve átéli, sőt bennük tevékenyen részt vesz. Az ember kiviszi ezekre a területekre mintegy kozmikus emlékezetként mindazt, amit az ásványokra, növényekre és állatokra vonatkozólag a felemelkedésnél átélt. Ezeknek az emlékeknek az egybefolyásából mindazzal, amit az ember, mint az emberi lét titkait meglátott, amit tevékenyen átélt, amiben tevékenyen együttműködött, ezen emlékezésnek és ennek a tevékenységnek az egybeáramlásából gazdag és sokrétű élet bontakozik ki. Ez a sokrétű élet az, amit az ember a halál és újraszületés között átél.

 

(Dornach, 1922. szeptember 16-i előadás; GA 216/1061)